Papadopulos

Engedjük most itt szóhoz jutni a világ egyik leghíresebb vírus-kutatóját, Eleni Papadopulos biofizikust.

Papadopulos a Perth-i egyetem (Ausztrália) HIV/AIDS kérdéseivel összefüggő kutatócsoportjának vezetője. 1997-ben egy részletes interjúban nyilatkozott egy amerikai honlapnak, amely a tudományos kérdések közérthető formában történő tálalását tűzte ki célul (http://www.virusmyth.com/aids/continuum/latest/index.htm).

A német fordítás itt található:
https://www.naturepower.de/vitalstoff-journal/fakten-widerreden/immunschwaeche/ist-hiv-die-ursache-von-aids/

Nem véletlen, hogy a virológusok a hetvenes években felállították a vírusmeghatározás aranyszabályait:

 1, Először is, egy sejtkultúrát kell tenyésztenünk, amelyikről feltételezzük, hogy a vírust hordozza.

2, Másodszor, el kell szeparálnunk azt, amiről úgy gondoljuk, hogy az a vírus. Ez azért fontos, hogy azt vizsgálhassuk és leírhassuk.

3, Utána be kell bizonyítanunk, hogy az általunk elkülönített valami képes a szaporodásra.

4, Negyedszer, be kell bizonyítanom, hogy az általam elszeparált valami, ami szaporodásra (önmaga reprodukálására) képes, hozzárendelhető egy bizonyos betegséghez, azaz fertőzi az általam evvel a tenyészettel beoltott kísérleti állatokat.

De kezdjük az elején. A baktérium önmaga egy sejt. Önmaga táplálkozik és szaporodik. Nincs ráutalva egy más sejtben történő létezésre. Evvel szemben a vírusok egy proteinképződményből állnak, melyek egy DNS vagy egy RNS körül találhatók. Saját reprodukciós mechanizmussal nem rendelkeznek.

Másképp fogalmazva: a baktérium egy gyárhoz hasonlítható, a vírus pedig egy gyártási programhoz, amelynek meg kell keresnie a gyárat, és ha azt megtalálta, a gyártási programot le kell cserélnie a sajátjára.

A vírus, ha a sejt felületére ér, áthatol azon. A sejt anyagcsere mechanizmusát használva sokszorozza meg saját protein részeit. Eközben a gazdasejtet tönkreteszi. A retrovírusoknál más a helyzet. A retrovírusok először is átírják saját RNS-eiket DNS-ekké.

A retrovírusok 100 nanométer átmérőjű gömbszerű képződmények. Jellemzők rájuk a gombostűfej szerű kinövések (knob-ok). A retrovírusoknak nem DNS, hanem RNS van a középpontjában. Azaz, ennek az RNS-nek át kell magát írnia DNS-sé ahhoz, hogy szaporodni tudjon. Ez a DNS behatol a megtámadott sejt magjába, ahol az egyesül a sejtmag DNS-ével. Ez nevezik provírusnak. Ez a provírus hosszú ideig, akár évekig is ott maradhat a sejtben. Aztán egyszer csak ez az RNS, nem az eredeti, kezdi el irányítani a proteinok gyártását.

Papadopulos azt állítja, sem Montagnier, sem Gallo nem követték a klasszikus vírusizolálás négy alapszabályát.

Azaz: fényképeztek ugyan elektronmikroszkóppal proteinokat, de

  • nem szeparálták el őket a klasszikus víruselválasztás szabályai szerint (ultracentrifugálás 1,16 g/ml répacukoroldatban)
  • nem bizonyították, hogy ezek
  • a, szaporodóképesek
  • b, fertőzőek.

Montagnier és Gallo úgy voltak vele: Tinektek gőzötök nincs a víruskutatás és izolálás szabályairól, nekünk igen. Akkor nem fogjátok feltételezni, hogy valamit rosszul csinálunk.

Úgy az amerikai (Gallo), mint a francia (Montagnier) kutatócsoport prezentált fényképeket, amelyek az állítólagos retrovírusokat mutatják. Papadopulos rámutat: Ezek a fényképek tisztítatlan sejtkultúrákból származnak, nem pedig az 1,16 g/ml sűrűségű oldatnál elszeparált részből. Papadopulos, mit szakértő, ért a képek kiértékeléséhez. De rögtön azt is megállapítja, még ha a megfelelő sűrűségnél centrifugálták is ki a részecskéket, az még messze nem jelenti, hogy azok retrovírusok lennének. Lehetnek közönséges nukleinsavat tartalmazó sejtrészek is.

A kilencvenes években bemutatott elektronmikroszkópos felvételekkel (német-francia és amerikai kutatócsoportok) szintén probléma van. Az állítólagos HI-vírust ábrázoló képek kiértékelése során Papadopulos megállapítja:

– a bemutatott részecskék nem gömbszerűek

– átmérőjük nagyobb, mint 120 nm

– hiányoznak róluk a fejecskék (knobok). A retrovirológusok viszont egyöntetűen állítják, a retrovírusok 100-120 nm átmérőjűek, gömbszerűek és knob-ok találhatók rajtuk.

A francia vírusfelvételek 50 %-kal nagyobb térfogatot mutatnak az állítólagos retrovírusra, az amerikai felvételek 750 %-kal nagyobbat.

Nos, ha jóindulatúan feltételezzük, hogy ezek a felvételek az 1,16 g/ml sűrűségnél elszeparált valamikről készültek, akkor kénytelenek vagyunk azt mondani, hogy a HI-vírusok nem retrovírusok. A másik elfogadható magyarázat az lenne, hogy nem tartották be az 1,16 g/ml sűrűséget a szeparálásnál. Ebben az esetben viszont a retrovírus fogalmát kellene újra definiálni, illetve az összes tudományos eredményt, amely az 1,16 g/ml szeparálás alapján készült, a szemétdobra kidobni. Amiből következik, hogy úgy a tesztek, mint a gyógyszerek teljes mértékben nélkülöznek minden tudományos alapot.

Vizsgáljuk most meg a hiányzó knob-ok problémáját.

A legtöbb, magát AIDS-szakértőnek kiadó személy azt állítja, a HI-vírusoknak rendelkezniük kell a knob-okkal, amelyek lehetővé teszik, hogy a vírus rátapadjon a sejtekre. Ha nincsenek knobok, nincs rátapadás, nincs fertőzés. Nos, a kilencvenes évek felvételein egyszerűen hiányoznak ezek a knob-ok, tehát nem ábrázolhatnak fertőző retrovírusokat.

De hangsúlyozzuk, függetlenül a
helytelen szeparálás,
a nem megfelelő méretek és
a hiányzó knobok problémájától, úgy az amerikai, mint a német-francia kutatócsoportok
adósak maradtak a szaporodó- és fertőzőképes vírus izolálásával ill. prezentálásával.

Papadopulos ezután ismerteti Gallo korábbi “tudományos ” pályafutását. A hetvenes években a Nixon kormány nagyon sok pénzt adott a rákkutatásra. Ezt használta ki Gallo, és azt állította: felfedezte a leukémiát okozó retrovírust, amit ő HL-23V-nek nevezett el. Ezek bizonyítékául antitesteket prezentált, amelyek állítólag a rákot okozó vírust mutatják ki. De más kutatók rámutattak, hogy azok az antitestek egyáltalán nem specifikusak a leukémiára. Így mindenki számára kiderült, hogy a HL-23V vírus egy blöff. Nem létezik.

Nos, az AIDS-es okozó HI vírusoknál pontosan ugyanezt a kimutatási metódust prezentálta Gallo, ás ugyanúgy igaz, hogy a HI vírusok jelenlétét igazoló ellenanyagok egy sor más anyagnál is ott vannak. Pedig a HL-23V vírusnál Galllo még prezentált egy 1,16 g/ml sűrűségű cukoroldatból elszeparált proteinsűrítményt, és még reverz transzkriptázok jelenlétét is kimutatta friss szövetekből.

[Közzétevő: Figyeljünk erre: Sem a reverz transzkriptáz enzim jelenléte, sem a proteinsűrítmény prezentálása a megfelelő sűrűségű cukoroldatból nem bizonyíték még önmagában a retrovírusok jelenlétére.]

A javíthatatlan vírusmániákus Gallo ezek után 1980-ban egy újabb retrovírus felfedezését jelentette be. Ezeket ugyancsak leukémiás betegekből izolálta, de mert mindenki számára ismert volt hamisítása a HL-23-Vvel, ezúttal az új vírust HTLV-1-nek nevezte el. És hogy megelőzze a kellemetlen kérdéseket, rögtön egy új betegséget is kreált: Azt állította, hogy az általa felfedezett vírus egy nagyon ritka betegségért felelős, és ezt Adult T4-Cell Leukaemia -nak, felnőtt T4-sejt leukémiának nevezte el. Ez a betegség (Gallo fantáziája szerint) elsősorban Japán déli részén volt kimutatható, és együtt járt a T4 sejtek megemelkedett számával.

Közzétevő: az, hogy a magasabb leukémia arányok Hirosimában és Nagaszakiban ledobott atombombák késői utóhatásával is magyarázhatók, sem neki, sem a tudományos világnak, sem a sajtónak nem jutott eszébe.

Papadopulos ezután elemzi Gallo 1984-es kísérleteit, és megállapítja.

  • Gallo nem izolált egy új vírust.
  • Nem prezentált elektronmikroszkópos felvételeket az 1,16-os szeparálás produktumáról.
  • Reverz transzkriptázok jelenléte pedig nem egyenlő a vírusok jelenlétével.

Papadopulos rámutat a korabeli tesztek mégcsak nem is a reverz transzkriptáz enzim jelenlétét, mennyiségét mérték, hanem azt vették alapul, hogy a RT enzim reverz transzkripciót hajt végre, azaz a kultúrához RNS-t adtak, és vizsgálták, milyen mértékben keletkezik az RT enzim hatására ugyanolyan szekvenciájú DNS az RNS-ből. 

Csakhogy: az RT enzim nem az egyedüli anyag, amely ezt végre tudja hajtani. Más enzimek, normális sejtenzimek is képesek erre. Mégis: Sok kutató, aki azt állítja, hogy izolált HI-vírust, nem tett mást, mint a reverz transzkripciót bizonyította. Pedig még az USA Nemzeti Egészségügyi Intézetének igazgatója, a Nobel-díjas Harold Varmus is állítja, a reverz transzkriptázok minden közönséges sejtben megtalálhatók. A baktériumok úgyszintén tartalmazzák ezeket. És ami még nyugtalanítóbb: a sejtkultúrák tápanyagai szintén gerjesztik a normális limfocitákat reverz transzkripcióra.

Majd így foglalja össze Papadopulos:

Amit Gallo prezentált:

Lehet, hogy retrovírusok, de nem föltétlenül azok.

Az általa mért reverz transzkripciót lehet, hogy a retrovírus okozta, de más is okozhatta.

És ez nem tudományos munka.

O’Hara csoportjának (Harvard) 1988-as munkái ugyancsak azt bizonyítják, hogy úgy az egészséges, mint az AIDS-beteg személyek nyirokcsomóiból ki lehet mutatni az ún. HI-vírusokat.

Az antitestek nem relevánsak

Az ellenanyagok nem csak egy anyagra reagálnak, hanem többre, mondja tovább Papadopulos.

Bebizonyítja továbbá: Gallo és társai az ún. AIDS-szérum előállításánál abszolút tiltott, tudománytalan módon jártak el, amikor nyulakba proteineket oltottak, hogy HIV antitesteket termeltessenek. Ezek a proteinek nem HI-vírusok voltak, hanem izolálatlan, kevert proteinek. Úgy hogy a szérum (antitestek), amit ezek alapján a nyulak termeltek, nem AIDS-szérum volt, hanem az összes beoltott proteinek elleni ellenanyagok keveréke.

Tehát: az első és a legfontosabb lépés, a vírusok izolálása kimaradt. Mind a mai napig. Ha ezt megtette volna Gallo, akkor jöhetett volna a második lépés: antitestek keresése a már izolált vírushoz.

És ha ezt megtette volna Gallo, és talált volna egy HIV-specifikus antitestet, akkor még mindig meg kellett volna vizsgálnia, ez az antitest HIV-specifikus-e, vagy másra is mutat reakciót.

Vizsgáljuk most meg a HIV és AIDS közötti összefüggést.

Gallo a vizsgált AIDS-pácienseknek csak 36 %-ánál tudott olyan ellenanyagokat kimutatni, amelyeket ő a vírusok jelenléte bizonyítékaként fogadott el.

Egy másik vizsgálat során a vizsgált AIDS-páciensek 88 %-a mutatott ki ellenanyagokat. Miközben jól tudjuk, hogy az ellenanyagok 60 egyéb másféle betegségre is pozitívan reagálnak.

Magyarul: az AIDS-tesztek abszolút alkalmatlanok a HI-vírus kimutatására.

Egyet azonban meg kell hagyni: Pozitív AIDS-tesztek általában ellenanyagok fokozott jelenlétét jelzik, tehát rámutathatnak bizonyos betegségek jelenlétére. De ez nem AIDS és nem HIV. Mindenesetre tény: Pozitív AIDS teszteket produkáló személyeknél magasabb az elhalálozás valószínűsége egyéb betegségekben.

De itt már megint bezavar az, hogy aki szembesül egy pozitív teszttel, az akár bele is halhat abba, hogy azt mondják neki, gyógyíthatatlan beteg vagy, és hogy mikor halsz meg, az csak az idő kérdése. Ráadásul, ha a felelőtlen orvosok még méreggel (AZT) is traktálják őket, ez tényleg sietteti elhalálozásukat.

– Ha nem HI-vírus az, amit Gallo és társai találtak, akkor mi az? – kérdezi a riporter.

A szervezetben úgy természetes, mit patologikus folyamatok mutathatnak retrovirális reakciókat, mondja Papadopulos. Az emberei DNS-ben vannak retrovirális szakaszok. Ezek évtizedeken keresztül ott lehetnek, anélkül, hogy aktívakká válnának. De egy bizonyos hatásra a DNS aktivizálódik, RNS-t képez, amely pedig proteint hoz létre. A folyamat továbbmehet, és eredményeképp retrovirális részecskék épülhetnek föl. Ezt endogén folyamatnak nevezzük, mert nem kívülről, pl. egy vírus hatására indult el. A kilencvenes évek elejére bizonyossá vált, hogy az emberi DNS képes endogén retrovírusokat képezni. A retrovirális DNS az emberi DNS 1 %-át teszi ki. Ez 3000-szer több mint amit a szakemberek a HIV-genomra megadnak.

– Meg lehet különböztetni az endogén és az exogén retrovírust?

Nem ezek biokémiailag abszolút azonos felépítésűek.

– Lehet, hogy akkor az, amit mi HI-vírusnak hiszünk, a szervezeten belül keletkeznek?

Igen, ez lehetséges. Lehet, hogy az AIDS-pácienseket valami megbetegíti, ami a szervezetet arra stimulálja, hogy endogén retrovirális részecskéket hozzon létre. Az orvostudományban nem új az ok és okozat fölcserélése.

Ezeket csak alapos, kontroll-csoportos vizsgálatokkal lehetne kideríteni. A világ kutatóorvos társadalma azonban ódzkodik az ilyen vizsgálatok elvégzésétől.

Mi itt a Perthi egyetemen nem hisszük, hogy létezik HI-vírus. Én már 1988-ban kifejtettem ezt egy tudományos dolgozatban. A dolgozat közlését a neves szaklapok visszautasították, egy kevésbé ismert lap, a Medical Hypotheses vállalkozott közlésére.

A Perthi intézet honlapja itt található.

http://www.theperthgroup.com/POPPAPERS/lastdebate.html

 

Print Friendly, PDF & Email