Hol vagy, vírusbizonyíték? II.

Cikkünk november 11-e bejegyzésünk (Hol vagy, vírusbizonyíték? I. folytatása.

Előzmények:

Május 21-én Prof. Dr. Sucharit Bhakdi és Dr. Michael Palmer: „Léteznek egyáltalán vírusok?„ címen közzétettek egy írást, mely szerint a vírusok létezése bizonyított. 
Erre reagálásként született június 13-án Torsten Engelbrecht írása, amit mi az I. részben publikáltunk. Erre június 21-én újfent reagált Michael Palmer egy bejegyzéssel, amelynek a „«No-Virus»-doktrína zsákutcája” címet adta.
Erre született viszontválaszként Torsten Engelbrecht, Marvin Haberland und Konstantin Demeter írása – „Hol vagy, vírusbizonyíték? II. – amit ma itt közlünk. A cikk október 2-án jelent meg.

Ilyen bizonyítékok azonban nincsenek, ahogyan azt már a „Hol vagy, vírusbizonyíték? I.” című írásban kifejtettük, és ahogyan arra a Next Level is rámutatott a „Léteznek egyáltalán vírusok?” című elemzésben. – Egy tudományos elemzés robbanó erővel” című, június 8-án megjelent cikkében. A bizonyítékokat pedig Palmer replikájában sem tudta megadni. Ezt itt Palmer cikkének központi téziseire hivatkozva mutatjuk be. 

A csíraelmélet – már a sikertelen fertőzési kísérletek is cáfolják

Palmer első központi tézise, amellyel foglalkozni szeretnénk, a következő: «A csíraelmélet a 19. század végi megalapozása óta számos próbát kiállt, ezért ma széles körben elfogadott.» Ehhez a következőket kérdéseket fűzzük:

• Milyen tesztekkel bizonyított minden kétséget kizáróan a csíraelmélet, amely szerint a betegségeket mikroorganizmusok okozzák, és köhögés, tüsszentés vagy csókolózás útján terjednek?
• Pettenkofer például megnevezte az úgynevezett kolera tényleges okait, publikálta eredményeit, és kampányolt azért, hogy a városokban friss vagy tisztított vizet biztosítsanak. Pettenkofer ezt 1892. október 7-én lenyűgözően demonstrálta azzal, hogy Münchenben tanúk előtt nagy adag úgynevezett kolerabaktériumot vett be, de ennek következtében nem jelentkeztek nála kolerás tünetek. Hogyan egyeztethető össze tehát a csíraelmélet azzal a ténnyel, hogy Max von Pettenkofer cáfolta Koch állítását, miszerint a kolerabaktérium lenne a tünetek közvetlen vagy elsődleges oka?
• Egy másik példa: 1954-ben Ralph Scobey tudós az Archive of Pediatrics című folyóiratban arról számolt be, hogy a herpes simplex vakcinák beadása, tejivás vagy bizonyos ételek fogyasztása után alakul ki; míg a herpes zoster (övsömör) nehézfémek, például arzén és bizmut vagy alkohol lenyelése vagy beadása után alakul ki. [1]
• Vagy gondoljunk Wilson Fox munkájára, aki kimutatta, hogy az úgynevezett „mesterséges” tuberkulózist tengerimalacokban nem tuberkulotikus anyagok és hosszan tartó traumás gyulladás kiváltása egyaránt okozhatja. Milyen ütős bizonyíték van tehát arra, hogy csakugyan vírusos vagy bakteriális tényezők okozzák azokat a tüneteket, amelyekért a csíraelmélet hívei a mikrobákat teszik felelőssé?
• A „Hol vagy, vírusbizonyíték? I. már említette a sikertelen fertőzési kísérletek sorozatát, mint például az úgynevezett „spanyolnáthánál”. És a modern idők legjelentősebb célzott fertőzési kísérletei is csúfos kudarcot vallottak.
• Vagy vegyük Richard E. Shope professzort, virológust, a New York-i Rockefeller Institute for Medical Research munkatársát, aki az influenzáról tartott előadásában bebizonyította, hogy a vírus, mint kórokozó által okozott fertőző betegségről szóló összes állítás nem állta ki a tudományos vizsgálatot – sőt,. Hogyan illeszkedik ez a csíraelmélethez?
• Itt is meg kell említeni ismét, hogy nem csak Robert Kochnál találtak bizonyos mikroorganizmusokat egészséges és beteg emberekben egyaránt. Ezt mutatja például egy 2013-as tanulmány is, amely ismét bizonyítja Antoine Béchamp kijelentésének jelentőségét: „A mikroba semmi, a táptalaj minden”.
  Louis Pasteur is állítólag ezt a kijelentést tette halálos ágyán, ami kihúzza a szőnyeget a csíraelmélet alól – bűntudatában, hiszen szándékosan manipulálta a csíraelmélet alapvető alapját képező kutatásait. [2] Ennek fényében hogyan lehet azt állítani, hogy ezek a mikroorganizmusok egy adott betegség (elsődleges) okozói?
• Az itt bemutatott tények alapjaiban rengetik meg a csíraelméletet – és ezeket is részletesen bemutatták, például a „Virus-Wahn” című könyvben (Torsten Engelbrecht, Claus Köhnlein, Samantha Bailey és Stefano Scoglio ) vagy a Next Level tudományos platformon, akárcsak például Sam és Mark Bailey Új-Zélandról.
  Hogyan jön Palmer tehát ahhoz, hogy azt írja, hogy „ahhoz, hogy az uralkodó doktrínát megingassák, a vírusszkeptikusoknak meg kellene magyarázniuk, hogy a már elvégzett tesztek közül melyek azok, amelyek a csíraelmélet kudarcát okozták”?

Az ellenőrző mérések alapvető fontosságúak (lennének), de teljesen hiányoznak

Palmer másik tézise szerint „a kontrollkísérletek valós vagy állítólagos hiánya nem teszi automatikusan érvénytelenné a szóban forgó kísérleteket. A kontrollok nem szükséges vagy elégséges rituálé az „igazi tudományos szigor” biztosításához. Ez a nézet tudományosan szintén tarthatatlan. Itt így kommentáljuk:

A Német Kutatási Alapítvány (Die Deutsche Forschungsgemeinschaft, DFG)1998-ban tette közzé először a „Jó tudományos gyakorlat biztosításának irányelvei” című kódexet. És 2019. augusztus 1. óta minden egyetemnek és tudományos kutatóintézetnek jogilag kötelezően végre kell hajtania a 19 iránymutatást és azok magyarázó megjegyzéseit.
Az iránymutatásokat a következő mondattal vezetik be:

„Az alapelvek közé tartozik különösen a lege artis munkavégzés, a saját és harmadik személyek hozzájárulásaival kapcsolatos szigorú őszinteség fenntartása, minden saját eredmény következetes megkérdőjelezése, valamint a tudományos közösségben a kritikai diskurzus lehetővé tétele és előmozdítása.”.

A saját eredményekben való kételkedés csak megfelelő ellenőrzésekkel lehetséges. Továbbá a Kódex 11. iránymutatása (Módszerek és szabványok) kimondja:

„A kutatási kérdések megválaszolásához a tudósok tudományosan megalapozott és reprodukálható módszereket alkalmaznak… A módszer kiválasztásakor figyelembe kell venni a módszer erősségeit és gyengeségeit, dokumentálni kell azokat, és megfelelő ellenőrzésekkel kell kiegyensúlyozni.”

Idézzük továbbá Frank Wissinget a DFG-től:

„Még azokon a munkaterületeken is, ahol az éles verseny arra kényszeríti a kutatókat, hogy minél gyorsabban publikáljanak, a munka és a publikálás minőségének kell a legfőbb prioritásnak lennie. Ahol csak ténylegesen lehetséges, az eredményeket ellenőrizni és megismételni kell, mielőtt publikálásra benyújtják őket.”

Még a Wikipédia is megállapítja: „Az ellenőrző kísérletek a tudományos módszertan központi elemei”.

Hogyan illeszkedik ez Palmer téziséhez, miszerint a kontrollok „nem szükséges vagy elégséges rituálé a »valódi tudományos szigorúság« biztosításához” – különösen, mivel a víruskutatás egy olyan „munkaterületen” folyik, hogy Wissing kifejezését használjam, amelyet szinte minden másnál inkább a gyógyszeripar dominál és a pénz vezérli, és amelyben, hogy ismét Wissing kifejezését használjam, „a munka és a publikáció minőségének kell a legfőbb prioritásnak lennie”, így „ahol csak ténylegesen lehetséges, ellenőrzéseket és replikációt” kell végezni a publikálás előtt? (Ami természetesen minden további nélkül lehetséges volna!)

Amint azt már a „Hol vagy, vírusbizonyíték? I.” részében kifejtettük, sem a Corman/Drosten et al. tanulmányában, sem a SARS-CoV-2-vel kapcsolatos egyetlen más munkában sem végeztek megfelelő kontrollvizsgálatokat. A Next Level több tucat virológusnak és intézménynek írt világszerte, hogy megkérdezze, elvégezték-e a tudományosan előírt ellenőrző kísérleteket. De senki sem volt képes erre pozitív választ adni.

Még a Melbourne-i Egyetem Doherty Intézetének kutatói, akik az első állítólagos, Kínán kívüli SARS-CoV-2 izolációt publikálták, és a Pasteur Intézet kutatói is kénytelenek voltak elismerni, nem végeztek ellenőrző vizsgálatokat, amikor Marvin Haberland a Next Level sajtószóvivőjeként erre rákérdezett.

A nizzai egyetemi kórház virológusai pedig még azt is megerősítették, hogy a tanulmány közzététele után negatív betegmintákkal végeztek ellenőrzéseket, és meglepő módon pozitív eredményeket kaptak a genomszekvenálás során, ami egyet jelent a vírushipotézis falszifikálásával, azaz hibás voltának bizonyításával.

Ez azt jelenti, hogy hibás Palmer állítása, mely szerint «a csíraelmélet a 19. század végi megalapozása óta számos próbát kiállt. És ez még nem minden: egyik intézmény sem válaszolt úgy, hogy az ellenőrzések, ahogy Palmer állítja, „nem szükséges tudományos rituálé”. Hogyan jut Palmer tehát ezekre az állításokra?

Tud Palmer bármilyen megbízhatóan elvégzett kontrollvizsgálatról – a SARS-CoV-2-vel vagy bármely más (állítólagos) vírussal kapcsolatban?

Koch munkája nem tartalmaz érdemi adatokat

Palmer következő tézise, amellyel szeretnénk foglalkozni, a következő: „Koch felfedezései a tuberkulózis okozásáról azért léteznek, mert sikeresen igazolták és megismételték őket … Charles Theodore Williams a londoni Brompton Kórházban használta és továbbfejlesztette a festési technikákat, és kimutatta a tuberkulózis bacilusokat a köpetben.”

A „Hol vagy, vírusbizonyíték? I.” része már megállapítja:

„Kochot felkérték, hogy szolgáltasson bizonyítékot híres tengerimalac-kísérleteihez – de erre nem volt képes. Ha Koch becsületes kutató lett volna, elismerte volna, hogy elmélete nem lehet helyes, mert az általa bűnösnek bélyegzett mikroorganizmus úgy a beteg, mint az egészséges emberekben jelen volt – és mert nem tört ki betegség olyan embereknél, akik súlyosan beteg emberek közelében tartózkodtak”.

Hogyan lehet ezt összhangba hozni avval az állítással, hogy „Koch tuberkulózisra vonatkozó felfedezései érvényesek voltak, mert sikeresen igazolhatóak és reprodukálhatóak voltak”?

És hogyan lehet Palmer állítását összhangba hozni avval,  hogy Koch tuberkulózis-kutatásának 1882-es feljegyzései egyértelműen azt mutatják, hogy nem tudta kétséget kizáróan bizonyítani, hogy a tuberkulózis baktérium az emberre nézve patogén – és hogy ennek bizonyítása továbbra is várat magára?

Miért bizonyítaná az a tény, hogy – ahogyan Palmer írja – „Charles Theodore Williams a londoni Brompton Kórházból tuberkulózis bacilusokat mutatott ki a köpetben”, hogy Koch megállapításai helyesek voltak, – amikor, mint már említettük, hogy az úgynevezett patogén baktériumok egészséges és beteg emberi génekben egyaránt előfordulnak, és ráadásul a baktériumok felfedezése nem jelenti azt, hogy ezek a baktériumok a szóban forgó betegség elsődleges vagy kizárólagos okozói?

Hogy mennyire alkalmatlan a Palmer által a vírusok kimutatásával kapcsolatban idézett festési módszer, a cikk III. részében olvashatók.

A PCR nem alkalmas vírus kimutatására 

Palmer másik elmélete szerint a PCR alkalmas módszer a vírus kimutatására. Palmer szerint nemcsak a virológiában, hanem a „törvényszéki orvostudományban” is széles körben alkalmazzák. „A specifitás a személyre szabott szintetikus oligonukleotidok (primerek) és a keresett nukleinsav-szekvencia közötti bázispárosításon alapul… A kimutatás specifikussága a PCR-termékek szekvenálásával biztosítható”.

Ehhez a következőket lehet hozzáfűzni, illetve kérdezni:

• Pontosan a törvényszéki orvostan említése Palmer részéről, húzza alá a részecsketisztítás központi jelentőségét. Ahhoz például, hogy egy apasági perben össze lehessen hasonlítani az állítólagos apa és a gyermek DNS-ét, biztosítani kell, hogy a DNS-t az állítólagos apa és a gyermek testéből vegyék. Ehhez törvényszéki elővigyázatossági intézkedésekre van szükség a két különálló személy azonosítása érdekében, mielőtt vér- vagy más szövetmintát vesznek tőlük elemzésre.
• Ugyanez a standard vonatkozik természetesen a vírusrészecskék RNS-ének és fehérjéinek azonosítására is. És amikor a sejtek, sejttörmelék és részecskék keverednek egy kultúrában, csak úgy lehet meghatározni, hogy melyik RNS és fehérje vírusos jellegű, ha a részecskéket elkülönítik az összes nem vírusos anyagtól. Egy apasági perben a genomot egyetlen „részecskéből” (apa/gyermek) lehet kinyerni. Mivel azonban a vírusgenom nem nyerhető egyetlen részecskéből, azt nagy mennyiségű azonos, azaz tisztított részecskéből – vagy legalábbis olyan anyagból, amely nem tartalmaz idegen RNS-t – kell kinyerni. Egyetért ezzel Palmer úr? Ha nem, miért nem?
• Amint azt már a „Hol vagy, vírusbizonyíték? I.” részében is felvázoltuk, azok a kutatók, akik PCR segítségével akarnak egy vírust kimutatni, a következőképpen járnak el: Mintát vesznek a betegek torkából vagy tüdejéből, és ultracentrifugálják azt, hogy a nagyobb/súlyosabb molekulákat elválasszák a kisebb/könnyebb molekuláktól. Ezután veszik a felülúszót, azaz a centrifugált anyag felső részét, és PCR-t alkalmaznak rajta.
  Ez a felülúszó fázis azonban mindenféle molekulát tartalmaz, több milliárd különböző mikro- és nanorészecskét, köztük úgynevezett extracelluláris vezikulákat (EV) és exoszómákat, amelyeket maga a szervezet termel. A Viruses című folyóiratban 2020 májusában megjelent tanulmány szerint: „Ma szinte lehetetlen vállalkozás az EV-k és a vírusok szétválasztása olyan kanonikus vezikuláris izolációs módszerekkel, mint a differenciális ultracentrifugálás, mivel hasonló méreteik miatt gyakran együtt pelletálódnak”.
  Van Palmer-nek látókörében egy vagy több olyan tanulmány, amely egyértelműen bizonyítja, hogy ebben a „felülúszó fázisban” meg lehet különböztetni a kívülről érkező, tehát vírusnak minősülő részecskéket a szervezet saját maga által termelt mikro- és nanorészecskéktől, és egyidejűleg érvényteleníti a fent említett tanulmány következtetését?
  Amint azt már a „Hol vagy, vírusbizonyíték? I.” részében említettük, az a tény, hogy ezekben a vizsgálatokban olyan mérgező anyagokat is használnak, mint az antibiotikumok, amelyek bizonyíthatóan „stresszelhetik” az in vitro tenyészeteket, azt mutatja, hogy a vírusok kimutatására szolgáló in vitro vizsgálatok jelentőségét, amelyekből az RNS-t kivonják, amelyre a PCR-teszteket kalibrálják, nem létezőnek kell minősíteni.
  Ez a kémiai stressz aztán olyan új génszekvenciák kialakulásához vezethet, amelyek korábban nem voltak kimutathatók – és amelyek, megjegyzem, nem vírusok, ahogyan azt a Nature Universe tanulmánya kimutatta, és amelyre Barbara McClintock is felhívta a figyelmet 1983-as – a Nobel-díj átvételekor tartott – beszédében.
  Ismert-e Palmer számára egy vagy több olyan tanulmány, amely kizárja annak lehetőségét, hogy a PCR-tesztek által „felfogott” RNS olyan nem vírusos génszekvenciákhoz tartozik, amelyek antibiotikumok vagy más anyagok által kiváltott kémcső-„sokk” következtében keletkeztek – és így a Buzás et al. fent említett tanulmányát is cáfolja.
• Több tucatnyi vizsgálat és kontroll kimutatta, hogy a citopátiás hatás akkor is jelentkezik egy sejtkultúrában, ha nem „vírusokat” oltottak be, többek között John F. Enders 1954-es, Rustigian et al. 1955-ös, Cohan et al. 1955, Magnus & Bech 1958, Elliot C. Dick 1963, G. F. Hsiung et al. 1968, Sashi B. Mohanty et al. 1969, S. Makino et al. 1970, R. F. Smith et al. 1970 vagy Stefan Lanka 2016 és 2021 is. Nem érvényteleníti ez is a sejtkultúrás vizsgálatok jelentőségét a vírus kimutatásában? Ha nem, akkor miért nem?
• Ami a PCR-vizsgálatot illeti, a jelen lévő RNS-t a tényleges PCR előtt a reverz transzkriptáz enzim segítségével komplementer DNS-é (cDNS) kell alakítani. Ez az átalakítási folyamat azonban „széles körben elismert, hogy nem hatékony és változó” – mutat rá Jessica Schwaber, a torontói Centre for Commercialization of Regenerative Medicine munkatársa és két kutató kollégája egy 2019-es tanulmányban.
  Stephen A. Bustin PCR-szakértő hasonló módon utal a PCR-rel kapcsolatos problémákra. Palmer ismer egy vagy több olyan tanulmányt, amely egyértelműen bizonyítja, hogy ez az átalakítási folyamat (RNS cDNS-é) nem „széles körben nem hatékony és változó”?

A víruselmélet kritikája nem „doktrína”

Michael Palmer „«No-Virus»-doktrína zsákutcája” című cikkével a probléma a „doktrína” és a „vírusszkeptikus” kifejezések használatával, valamint a cikkhez mellékelt képpel kezdődik. Azok, akik nem látnak bizonyítékot az olyan vírusokra, mint a SARS-CoV-2, a HIV vagy a H5N1, semmiképpen sem képviselnek „doktrínát”. Doktrínának ugyanis elsősorban „politikai alapvetést” neveznek, „politikai irányelv” értelemben.

A «No-Virus-Proof» (nincs bizonyíték a vírus létezésére) frakció képviselői inkább szigorúan tudományos megközelítést követnek, amelynek célja kizárólag az ellenőrizhető és reprodukálható tények feltárása. Ezért helytelen a „vírusszkeptikusok” címke, amire Palmer felé rá is mutattunk. Helyesebb lenne egy olyan kifejezés, mint pl. a fent említett «No-Virus-Proof»-frakció.

A kép, amellyel Palmer cikkét „díszíti”, szintén nem helyénvaló, mivel – mint Palmer magyarázatként írja – „azt a vízpróbát mutatja, amelynek egykor a boszorkánysággal gyanúsítottakat alávetették. A szerencsétlenek végtagjait összekötözték, majd a vízbe eresztették őket; ha még mindig tudtak úszni, akkor lelepleződtek, mint boszorkány.

A «No-Virus-Proof»-frakció azonban természetesen senkit sem gyanúsít boszorkánysággal, még átvitt értelemben sem. Már a megfogalmazás megválasztása is ad hominem [3], mivel párhuzamot von a «No-Virus-Proof»-frakció és a korabeli inkvizítorok között, akiknek a tevékenysége nemcsak kegyetlenségben felülmúlhatatlan, hanem tudománytalan is volt, és így az ellenkezőjét szimbolizálja annak, ami a «No-Virus-Proof»-frakció kizárólagos érdeke.

Emellett a «No-Virus-Proof»-frakció nem kötöz meg senkit sem, – és ugyancsak nem értelmez semmilyen választ vagy reagálást  boszorkányságként. Az igazság inkább az, hogy a «No-Virus-Proof»-frakció elsősorban olyan konkrét kérdéseket tesz fel, amelyekről a vírusokat bizonyítottnak tekintők sajnos mindeddig hallgattak.

Utóirat

Palmernek annyira fontos volt a „«No-Virus»-doktrína zsákutcája” című – június 20-án megjelent – replikája, hogy azt még angolul is közzétette Substack-oldalán.

Egy héttel korábban Harald Walach, az MWGFD elnöke e-mailben azt írta, hogy „mindenképp írásban szeretné folytatni ezt a vitát, a június 10-én javasolt – „az MWGFD keretein belül (a távolság miatt) a Zoomon keresztül Palmer és Engelbrecht között lefolytatandó vita helyett, amit Walach maga akarta „moderálni”. Mint biztosította, „mint klinikai pszichológust, aki némi orvosi ismeretekkel is rendelkezik, nagyon érdekli a vita tartalma”.

Walach és az MWGFD most azonban ettől is visszakozik, és azt is elutasították, hogy közzétegyék újabb válaszunkat Palmer, a „«No-Virus»-doktrína zsákutcája” című írására. Egy új válasz, amely most itt és ezzel párhuzamosan a Next Level-en jelenik meg, minden bizonnyal érdekelte volna az MWGFD táborát, még akkor is, ha az bizonyára nem a «No-Virus-Proof»-frakció központja.

Ezt jelzi, hogy az MWGFD Telegram-csatornáján Engelbrecht posztjára érkezett reakciók túlnyomó többsége pozitív volt, míg az olvasók jelentős része negatívan értékelte Palmer úr válaszát. A Telegram-csatornán mindkét posztot valamivel több mint 20 ezren látták.

Jelen cikk szerzői még egyszer köszönetet mondanak az MWGFD-nek és különösen annak elnökének, Walach úrnak, amiért lehetővé tette a közvetlen eszmecserét, és továbbra is rendelkezésre állnak egy ilyen eszmecsere folytatásához. A múlt pénteken a Berliner Zeitungnak a Der Spiegelhez írt nyílt levelében megjelent sorok [4] szerint:

„Célunk továbbra is az, hogy vitára ösztönözzünk, és megmutassuk olvasóinknak, hogy a nyílt diskurzus és a konstruktív párbeszéd még ezekben a nehéz időkben is lehetséges”.

A Palmer válaszára adott válaszunk folytatását hamarosan közzétesszük, amint azt az elején említettük.

A szerzőkről:

Torsten Engelbrecht újságíróként dolgozik Hamburgban (www.torstenengelbrecht.com), és a Transition News online magazin szerkesztője. Ő a szerzője a „Vírusmánia” című, először 2006-ban megjelent könyvnek, amely 2021 áprilisában jelent meg jelentősen bővített kiadásban. Társszerzői Claus Köhnlein belgyógyász, Samantha Bailey orvos és Stefano Scoglio mikrobiológus. 2009-ben jelent meg „A rákgyógyászat jövője” című könyve (négy orvossal társszerzőként). 2009-ben megkapta az Alternatív Média Díjat „Az amalgámvita” című cikkéért. A Michael Haller újságíróprofesszor által alapított Message nevű médiaszakmai magazinnál képezte magát. Többek között a Financial Times Deutschland állandó szerkesztője volt. Szabadúszó újságíróként olyan kiadványoknak írt cikkeket, mint az OffGuardian, az SZ, az NZZ, a FAS és a The Ecologist.

Marvin Haberland ipari mérnök, többek között a Berkeley-i Kaliforniai Egyetemen tanult. A Next Level tudományos platform sajtószóvivője.

Konstantin Demeter újságíró és fotós. A Transition News szerkesztője, és olyan médiumoknak írt cikkeket, mint a Rubikon és az OffGuardian.

Hivatkozások:

[1] Torsten Engelbrecht, Claus Köhnlein, Samantha Bailey, Stefano Scoglio, Virus-Wahn, 2021. február, 10. átdolgozott kiadás, 60. o.
[2] uo. 63 – 68 o.

[3] ad hominem: (latinban „személy elleni érvelés”, „személyeskedés”), vagy röviden ad hominem, olyan érvelési hiba, amely a vitapartner személyét, tulajdonságait, vagy személyes érdekeit veszi célba, gyakran elvonva a figyelmet arról, amit a másik fél állít.

[4] A Berliner Zeitung – talán a saját kurázsitól megijedve, talán mert föntről leszóltak – törölte honlapjáról a Spiegelnek adott válaszát. Így mi itt az archive.org-on tárolt változatot linkeljük.

(Folytatása következik)

2024. december
Közzéteszi:
Király József