Megrázó történetek Kovidisztánból (Németország). Mit kellett egy tízéves kislánynak átélnie, akinek szülei nem kértek kovid-oltást gyermekük számára?

Fotó: YouTube-képernyőképMegdöbbentő beszámoló Yukiko-Mathilda Siber a Bundestag vizsgálóbizottsága előtt a koronavírus-járvány idején átélt traumatikus élményeiről.

A 15 éves Yukiko-Mathilda Siber Schleswig-Holstein-i diáklány e hónapban felszólalt a Bundestag koronavírus-vizsgálóbizottsága előtt, és beszámolt a koronavírus-diktatúra alatt szerzett tapasztalatairól, amely különösen súlyosan érintette a gyermekeket és a fiatalokat. Megdöbbentő beszámolói arról tanúskodnak, hogy milyen csendesen és hirtelen térhettek vissza mindazok a már leküzdöttnek hitt, valós fasizmusból fakadó kollektivizmus és konformizmus borzalmai egy állítólag ellenük immunizált társadalomba. Ami Siber beszámolóját különösen felkavaróvá teszi, az az a tény, hogy a legtöbb németnek még ma sincs fogalma ezekről a mélységekről és azokról a következményekről, amelyekkel a kirekesztett, beoltatlanoknak vagy „maszkhordás alól felmentetteknek” szembe kellett nézniük. Azok hatását a mai napig még csak megközelítőleg sem ismerik – az általános, politikailag elvárt hallgatási spirál, valamint az orvosok, hatóságok és főként a média bűnös érintettsége miatt az akkori folyamatoknál, amelyek egy erkölcsi totális összeomlás minden jellemzőjét magukon hordozták.

A gyerekeknek azt a hazugságot sulykolták, hogy ők a „pandémia” fő hajtóerői, és életveszélyt jelentenek az egész környezetükre. Az iskolákat évekig újra és újra bezárták, a diákoknak órákig kellett viselniük a teljesen felesleges maszkokat. Siber szerint a koronavírus-intézkedések kezdetén kilenc éves volt, és azok hatását először az általános iskolában, majd a gimnáziumban saját bőrén tapasztalta meg. 2020-ig boldog kislány volt, nagyon jó tanuló, és sok álma volt. Először a maszk viselésének elmulasztása miatt (orvosi igazolása volt a maszkviselés alól való mentességre!), majd később, mint beoltatlan diák, elképzelhetetlen mértékű diszkriminációnak volt kitéve.

Ő volt az egyetlen az osztályban, akinek a sarokban, egy plexifal mögött kellett ülve követnie az órákat. Ezt a falat reggel magának kellett bevinni a terembe, délután pedig újra el kellett távolítania. Télen is nyitott ablak mellett kellett ülnie, anélkül, hogy kabátot viselhetett volna az órán. „Meddig fog ez még így menni?”, kérdezte magától újra és újra.

„Olyan volt, mint egy rejtett diktatúra”

De mindez csupán a „ártalmatlan kezdet” volt: a folyosókon távolságot kellett tartania mindenkitől, akik úgy kerülték, mintha leprás lenne.

Az összegyűlt osztály előtt a tanárok „veszélyes személynek” állították be és gúnyolták. Elvesztette minden kapcsolatát, rémálmok gyötörték, és félni kezdett az iskolába járástól. Így összesen 500 órányi hiányzása halmozódott fel, ráadásul hamarosan koncentrációs és tanulási nehézségekkel is küzdött. Zaklatták, kirekesztették, sőt, néha a diákok hazafelé menet is követték. Az interneten is támadták, és többek között öngyilkosságra buzdították, mert nem viselt maszkot. Ekkor éppen tíz éves (!) volt.

Ez azonban korántsem volt egyedi eset; más, hasonló helyzetben lévő diákok is ugyanazokat vagy még rosszabb élményeket éltek át. Sokan nem tudták feldolgozni, ami akkor történt, és a mai napig szenvednek tőle. „Olyan volt, mint egy rejtett diktatúra” – mondta a diák. Olyan mindennapokat élt át, amelyekben folyamatosan ellenőrizték, ki alkalmazkodik és ki nem. A gyerekeket már nem emberként, hanem „incidencia-számként” [1] kezelték. Több barátja is öngyilkossági kísérletet tett. Szociális károsodást szenvedett el, és a mai napig is nagy gátlásokkal küzd, amikor más emberekkel kell kapcsolatba lépnie – folytatta Siber.

A tinédzser drámai beszámolója különösen élénk és drámai formában mutatja be, milyen lelki kegyetlenségeket követett el a német állami koronavírus-gépezet annak érdekében, hogy érvényre juttassa azokat a teljesen felesleges, semmiféle tudományos alapon nem nyugvó szabadságkorlátozásokat, amelyeket gátlástalan önreklámozók és a „pandémia” haszonélvezői vezettek be, mint például Christian Drosten, valamint a rendszerhez hű udvari talpnyalók a szövetségi és tartományi diktatórikus kormányzati körben Angela Merkel vezetése alatt önkényesen vezettek be, miközben minden kritikus és eltérő véleményt képviselőt áltudósnak, összeesküvés-elmélet-hívőnek, végül pedig a közegészségre veszélyes idegen testnek bélyegeztek. Ennek során semmire és senkire nem voltak tekintettel. Siber vallomása a borzalom tanúvallomása volt, amelyet az akkori elkövető pártok politikusai és azok „szakértői” előtt mondott el, akik részben a mai napig ragaszkodnak a kovid-vuduhoz és az oltási bűncselekményekhez – és ennek megfelelően alig érdekeltek a tisztázásban.

Életre szóló sebek

Ez a meghallgatáson is kiderült: Mechthilde Wittmann, az Unió frakciójának elnöke komolyan merte álszent, gondoskodó pózban bejelenteni, hogy el akarnak tekinteni egy kiskorú nyilvános meghallgatásától, mivel a reakciók ugyanis „ellenőrizhetetlenek lesznek”, és Siber-t „meg akarják védeni”. Erre az AfD frakcióvezetője, Kay-Uwe Ziegler azonnal szembesítette Wittmant korábbi magatartásával. Hol voltak a CDU/CSU és az SPD képviselői? Akkor miért nem akarták a kiskorúakat megvédeni? Ziegler szerint sorsuk egyáltalán nem érdekelte őket, amikor egyre újabb, teljesen túlzott intézkedéseknek tették ki őket; hogy most pedig egy képtelen védelmi ürügyre hivatkozva meg akarják akadályozni egy érintett személy tanúvallomását, az az áldozatok kigúnyolása.

Amit Siber – aki végül az AfD-frakció kitartó nyomására szólalhatott fel a bizottságban – itt leírt, az egy példátlan állami bűncselekmény dokumentuma. Visszatekintve a koronavírus-rezsim nem csupán egy szörnyű, autoriter nagyszabású színjátéknak bizonyul, amelynek nincs semmiféle valós egészségügyi indoka, hanem gyakorlatilag a Milgram-kísérlet megismétlése kiterjesztve az egész társadalomra, amely ismét a vakhitbe torkollott, az állampolgárokat, azaz a grandiózus kísérlet alanyait manipulálták és egymás ellen uszították. Amit egykor a „A hullám” című könyv közvetíteni akart, az – mint kiderült – sajnos nem jutott el az emberek tudatába. [2] Akárcsak a lemmingek, a hatóságoknak engedelmeskedő németek is teljesítették a hatalmasságok és a lobbizó szupranacionális és gyógyszeripari háttérhatalmak elvárásait – és nemcsak a (hosszabb használatra és a fertőzés megelőzésére egyáltalán nem alkalmas) munkavédelmi maszkok viselésére kényszerítették magukat, hanem egy hatástalan és egyben életveszélyes oltásra is. Milliók megélhetését tönkretette ez az állami hatalmi mámor, családokat és barátságokat rombolt le, és a gyermekeket – akiket maga a szövetségi kancellár is potenciális nagyszülőgyilkosokként traumatizált – egész életükre megsebezte. Az ebből származó sebek a mai napig nem gyógyultak be; ami a számtalan oltási áldozatra vonatkozik, az a pszichikai áldozatokra is igaz.

A bűnösök büntetlenül maradnak

És ennek a bűncselekménynek a felelőseit a mai napig sem vonták felelősségre. Angela Merkel volt kancellárt, akinek koronavírus-politikája a migrációs politika után a második bűnös hivatali mulasztást jelenti, a mai napig is a legmagasabb kitüntetésekkel halmozzák el, és az AfD elleni figyelmeztetőként tálalja magát; Jens Spahn volt egészségügyi minisztert teljes kudarcáért a tisztségében az Unió Bundestag-frakciójának elnöki posztjával jutalmazták, mielőtt egy sor további botrány után júliusban lemondania kellett; még rosszabb (legalábbis viselkedésében) zavart utódja, Karl Lauterbach továbbra is talkshow-kban terjesztheti arrogáns-hisztérikus kirohanásait; Drosten, a volt „koronapápa” még mindig orvosi tekintélynek számít, Ugur Sahin, a BioNTech alapítója pedig élvezi a milliárdokat, amelyeket a közveszélyes áloltóanyaga hozott neki. Egyikük sem került bíróság elé, annak ellenére, hogy az RKI-fájlokból származó leleplezések már közel két és fél éve napvilágra kerültek, és számtalan dokumentum bizonyítja az oltások káros hatásait, valamint az akkori intézkedések hatástalanságát.

A Bundestagban rendezett alibi-show, amelyet a sürgősen szükséges koronavírus-vizsgálóbizottság helyett szerveztek, és amelynek nincs semmiféle büntetőjogi kötelező ereje az érintettek számára, ezen nem fog változtatni. Ez amúgy is csak a közvélemény újabb félrevezetésére szolgál, azáltal, hogy olyan felvilágosítási szándékot színlel, amely valójában nem létezik. A koronavírus-kartell továbbra is összetart. Így nem is csoda, hogy Yukiko-Mathilda Sibers megrázó vallomásai – amelyek brutálisan és indokolatlanul tönkretett gyermekkoráról szólnak, és amelyek számtalan ember sorsát szimbolizálják – nem kerülnek napirendre a bűnrészes és a koronavírus-propagandába mélyen belegabalyodott mainstream sajtóban. Pedig ezek az egyik legmegrázóbb tanúvallomás arról, hogy mit művelt az ország politikai-média kasztja azokban a szörnyű három évben – és arról, hogy a németek két diktatúra után is hajlandóak és képesek széttépni a civilizáció vékony festékrétegét. A koronavírus ehhez csupán a főpróba volt.

SMINK?

Ha lehet, Magyarország még Németországot is alulmúlja. Miközben gyakorlatilag az egész világon megkérdőjelezik a 2020-23-ban történteket, nálunk az országhatáron megállnak az információk. Nálunk még ilyen alibi funkciót betöltő bizottsági meghallgatások sincsenek. És ami mindent betetőz:

Karikó Katalin életét színpadra viszik, természetesen hozsannázva, és a kényes kérdéseket szigorúan elkerülve.

Egy 15 éves lány megrázó beszámolója a vizsgálóbizottság előtt: A soha nem tisztázott koronavírus-bűncselekmény.